Számomra a család a legfontosabb dolog az életben. Úgy nőttem fel, hogy tudtam a családomra bármikor bármiben számíthatok, és ez fantasztikus érzés. Nem mindenkinek adatik meg, és sokszor az, aki megkapja ezt az ajándékot a sorstól, nem tudja értékelni...

        Gyerekkoromban egy udvarban laktunk a nagyszüleimmel és a dédszüleimmel, és gyakran megesett hogy többet voltam náluk mint otthon, hallgattam a régi történeteket, vagy épp csak átmentem zsíroskenyeret kunyerálni (hiszen minden valamire való gyerek tudja, hogy a nagyi zsíroskenyere sokkal finomabb mint otthon egy háromfogásos ebéd). Ilyenkor, főleg hideg téli napokon, sokszor kukoricát morzsoltunk, diót törtünk, és az egész hely varázslatos ködben úszott a régi vaskályhából szivárgó füsttől.

        Néha úgy tűnik megáll az idő... Csak sajnos ez az érzés a felnőttkor elértével egyre ritkábban érinti meg az embert. Visszagondolva azokra, akik régen olyan fontosak voltak számunkra, és mára csak egy név maradt belőlök egy fejfán a temetőben, sokszor elgondolkodok azon, hogy ha nem lett volna családjuk, akkor tényleg semmi más nem maradt volna belőlük csak a név a fejfájukon... A családjuk sosem felejti el őket. Persze vannak híres emberek, akik nagy dolgokat alkottak, és a világ emlékszik rájuk, de vajon a vliág megjegyzi-e, milyen szeretettel kenték a zsíroskenyeret egyszem kisunokájuknak?

        Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezek az emlékek, ezek a hangulatok, érzések mind bennem vannak, átéltem őket, és ha olyan emberrel találkozom, aki nem ismeri ezt a fajta életet, netalán fölényesen mosolyogva utasítja el az effajta világnézetet, akkor vissza tudok mosolyogni, és megkérdezni tőle mi a terve húsz év múlva... Előbb vagy utóbb mindenki megérzi, hogy család nélkül, az ember szélben szálló késő őszi hópihe, mely egyedül hull a sárba és magányosan végzi be rövid földi életét...

        Nehéz anélkül írni szülőkről, testvérről, családról, hogy ne csapna át szirupos ömlengésbe a dolog... Talán nem is értheti meg egy szülő érzéseit olyasvalaki aki maga is nem szülő. Nem tudom. Én minden esetre egészen más megvilágításban látom a szüleimet, amióta én is szülő vagyok.... Nem lehet elintézni egy köszönömmel, vagy egy ejnyebejnyével azokat a dolgokat amiket jól vagy rosszul csináltak. Nagy felelősség felnevelni egy gyermeket... Hála az égnek én a köszönömök sorát gyarapítom, ha a szüleimre gondolok, és úgy érzem sohasem fogom tudni meghálálni azt hogy úgy neveltek ahogy. Testvéremmel együtt nagyon jó hangulatban, vidáman teltek a napok otthon, és csak most lepődöm meg azon mennyire nehéz kifejező szavakat találni ennek a korszaknak a hiteles leírására... Minden nap ajándék volt...

          Mostmár saját családom van, feleségem, gyermekem. és most kezdem megérteni hogy egy szülő számára nem áldozat a gyereknevelés, hanem a legszebb ajándék, amit a sorstól kaphat. Újra érezheti milyen az, amikor megáll az idő néhány pillanatra, amíg a gyermekében gyönyörködik...