Erre a nyárra már tavaly beterveztük a teljes lakásfelújítást. Eleinte úgy volt, hogy keresünk egy szakembert, aki majd jön a teamjével és szépen egy hét alatt mindent megcsinál. Aztán, mivel a konyhát meg a fürdőszobát már én festettem ki legutóbb, bevállaltam, hogy megcsinálom most is, legalább annyival is kevesebbet kell fizetni... Végül úgy alakúlt, hogy az egészet én csináltam:)

        Mivel nagyon erős vagyok, és nagyon elszánt (na jó, az csak voltam), ezért egyedül fogtam neki az első kifestésre váró szoba kipakolásának. Nem is volt semmi gond egészen addig, amíg a szekrénysort el nem kezdtem szétszedni és elemenként átvinni a másik szobába... De előbb muszály elmeséljek egy amolyan előzmény-történetet:

       Valamikor, talán négy évvel ezelőtt, amikor a kábeltévét (pontosabban a tévékábelt:) vezettük be, picit már megvillantottam bútoramortizálási képességeimet. Van ugyanis nekünk egy üvegesvitrinesdomborulatos szekrényünk, amiben mindenféle törékeny dolgot tartottunk, többek között két metszett kristálypohár szettet, egy tizenkét személyes füstüveg tálalószettet, egy kézzel festett kávéskészletet, meg még néhány csecsebecsét. Mivel ez a szekrény nem volt rendesen rögzítve az alatta lévőhöz, sajnos kicsit leborult, amikor arrább akartam tolni, hogy beférjen mögötte a kábel. Pontosabban ledőlt, méghozzá oldalra, egyenesen nekiesett a cserépkályhának, de akkora csörömpöléssel, hogy a kábeltévés szakemberek még egy fél órával később is falfehérek voltak a sokktól. Persze szinte minden összetört benne, nekem pedig további egy órámba tellett míg az összes üvegcserepet felszedtem. A kábeleseket igyekeztem megnyugtatni, hogy ugyan már ez semmiség, minden héten összetörök valamit, de úgy láttam, nem nagyon hallják mit mondok, csak bámulták döbbenten a pozdorjává zúzott kristálypoharakat. Hál'istennek Anna nem volt otthon, így a letolás picit csúszott, na de elég is volt nekem azzal foglalkozni, hogy megpróbáljam eltüntetni az árulkodó nyomokat. Amikor nagyjából rend volt, és visszaraktam a szekrénybe azt a néhány cuccot ami ép maradt, savanyú képpel kellett nyugtáznom, hogy bárhogy is rendezem el őket, túl sok üres hely marad, ergo Anna észre fogja venni, hogy kb 80 százaléka hiányzik a dolgoknak. Felhívtam, hogy felkészítsem a látványra: "- Szia. Emlékszel azokra a metszett kristálypoharakra amiket Sanyiéktól kaptunk az eljegyzésünkre?... Ugye nem szeretted őket?... Hát mert... eltört egy pár... Hogy mennyi?... ööö....khm....az összes... Ja meg a kávéskészletből is csak kettő maradt. De az pont elég nekünk nem?..." - kb így hangzott a felkészítőbeszédem, miközben Anna hülledezve próbált magához térni a vonal másik végén... Az érdekes az volt hogy a szekrény domború üvege ép maradt. Még csak meg sem repedt...

             Visszatérve tehát a lakásfelújításhoz, éppen a szekrénysor szétszedésénél tartottam... Na. Sorrakerült az ominózus üveges szekrény is a kipakolásnál, és mivel egyedül voltam, elölről ragadtam meg és leemeltem a felső, üveges részt. Aztán kivittem az allját. Aztán megint felemeltem a felső részt és átvittem a másik szobába. Megpróbáltam felemelni, hogy visszategyem a talapzatára. És akkor kiderült, hogy pocakos vagyok... Mert a hasam nekinyomódott az üvegnek, amely végül megadta magát, és hangos reccsenéssel végigrepedt... Hát ez nem igaz! Kibírt egy akkora esést erre most bereped egy pocaktól...Válogatott szitkok mellett elővettem a telefonomat és felhívtam öcsémet, hogy segítsen kipakolni. Pedig már nem volt semmi ami összetörhetett volna....