Tapasztalatok...

          Gondolom, nem mondok újat senkinek azzal, hogy kiszámíthatatlan, bizalmatlan világban élünk. Gondolkodtatok már rajta, hogy hogy jutottunk idáig? Miért van az, hogy az ember lassan már nem meri elengedni egyedül a gyerekét iskolába sem, vagy este nyolc után leküldeni vásárolni...

            Emlékszem, amikor még gyerek voltam, mindenkinek köszönni kellett a faluban, nem számított, hogy ismerem vagy sem, mindenkivel illedelmesnek kellett lenni, válaszolni ha kérdeztek. Akkor még erre tanították a szülők a gyerekeiket. Most én az enyémnek azt mondom, ne álljon szóba idegenekkel, ne fogadjon el semmit idegentől, és ne bízzon senkiben akit nem ismer. Ez van. Mondhatnánk, hogy régen nem volt ennyi erőszak a világban, de nem biztos. csak régen nem tudtunk róla. Ha egy családi perpatvar vérfürdővé vált, arról max a környékbeli pletykás asszonyok sutyorogtak, míg napjainban a bulvárlapok hírre éhes hiénái világgá kürtölik, és csinálnak néhány fotót is, hogy mellé írhassák: "sokkoló képek", vagy "megdöbbentő képek", vagy valami hasonló hatásvadász szarságot. Mi átlagemberek elolvassuk, elborzadunk, de ha legközelebb hasonló cikket látunk, azt is végigolvassuk, talán azért, hogy megnyugtassuk magunkat, hogy vannak nálunk szerencsétlenebbek is a világon. Családtagok, barátok válnak egymás gyilkosává, ellenségévé, vagy egy vadidegen öl meg egy másikat indok nélkül, csak azért, mert úgy volt kedve. Ha az ember nap mint nap ezt olvassa, látja, hallja a hírekben, akkor mire készítse fel a gyerekét? Csakis arra, hogy legyen erős, legyen tartása, legyenek elvei, és ne hagyja, hogy a pillanatnyi áramlatok össze-vissza sodorják.

         Aki ismer, az tudja rólam, hogy sokféle emberrel találkozom, a munkámból adódóan, pedig sokszor szívesebben maradnék egyedül a stúdiómban, és nem találkoznék a megrendelővel... Ettől a gondolattól vezérelve találtam ki egy új munkamódszert, amely tökéletesen bevált. Régebben, ha zenei alapot kellett készíteni egy ismert dalhoz, ami ugyanúgy kellett szóljon mint az eredeti, akkor a következő volt a munkamenet: Felhívott a megrendelő, találkoztunk, ideadta az eredeti dalt egy cd-n, hazamentem, megcsináltam, megint találkoztunk, odaadtam az anyagot, megkaptam a pénzt. A bökkenő csak az volt, hogy megjártam néhányszor, merthogy aki megrendelte a munkát, az később meggondolta magát, így én (mivel ilyen kisebb munkánál szerződést kötni nem volt értelme) maradtam szeretettel egy elvégzett munkával a nyakamon, pénz nélkül. Ezért találtam ki, hogy másként fogom ezután csinálni. Aki akar valamit, legelőször messengeren elküldi az eredetit, vegy a You tube linkjét, aztán átutalja a számlámra az árát, és én ezek után nekilátok (de csak ha megérkezett az összeg) a munkának. Ha kész, ugyanúgy neten átküldöm, és mindenki boldog, én pedig még csak nem is kellett találkozzak a megrendelővel (ami csodálatos dolog, halleluja ámen:))). Egyszóval bizalmatlanná váltam a saját káromon.