Hat évvel ezelőtt egy hideg téli napon, kezdődött Fifi története, és ma hajnalban ért véget... Ha lenne sírköve, azt írnám rá, hogy kedves, vidám kutya volt, soha életében senkit nem bántott... Hiányozni fog.

        Amikor nagyiék kiskutyát választottam azon a télen, egy kis gombóc barna farkatlan apróság nyalta meg a kezem, boldogan mozgatva dagi popóját, hiszen farkat csóválni nem tudodtt - farok híján:)) El is hoztam, és hozzá illő édes nevet adtam neki, így lett ő Fifi. Az első telet a fáskamrában töltötte, hiszen még elég hideg volt odakinn, a kamrában pedig jó puha kis fekhelyet készítettem neki (amit ő előszeretettel hurcolt szanaszét minden reggelre). Mindennel és mindenkivel játszott, nem tudta mi az, hogy harcolni, haragudni, mert ilyesmiben sose volt része. megtanítottam pacsit adni, és később, amikor saját helye lett, megtanulta hogy szépen helyre menjen amikor szólok neki. Ha valahova a szabadba mentem, mindig vittem őt is magammal, ilyenkor boldogan rohangált körülöttem, hatalmas nyelvét szinte hátracsapta a szél mint valami sálat:)) Kicsi termete, és vidám természete miatt szinte utolsó percig olyan volt mintha még mindig kölyök kutya lenne.  Két-három éve betegedhetett meg, az állatorvos szerint epilepsziás lett, azt mondta nem tud mit kezdeni vele, nem lehet meggyógyítani. Néha epilepsziás rohamok törtek rá, sokszor egy fél órán keresztül is a földön vonaglott, mire végül helyrejött. Valószínűleg az éjszaka egy minden eddiginél súlyosabb roham vitte végül el szegényt.

      Imádta Nórit is, rengeteget játszottak...