Tegnap volt Nóri első óvodai szereplése a karácsonyi műsorban, és én legalább annyira izgultam, mint ő, hogy hogy fog sikerülni. Végülis elmondta a verset csak kicsit halkan, de borzasztó büszke voltam rá:)) Hiába.. apja lánya.

       Visszagondolva az én első óvodai szereplésemre, Nóri mégiscsak sokkal jobban teljesített, mert én annak idején a szinpadon, megpillantva sok embert igencsak elkeseredtem, pontosbban megszeppentem, még pontosabban elkezdtem bőgni, elfelejtettem a versemet és hiába mondta az óvónéni én bizony nem ismételtem utána. Az az igazság, hogyén akkoriban a jóval szerényebb közönséghez voltam szokva, és nehéz volt hirtelen váltani:)) Vagy hiába magyarázom a bizonyítványom, nem tudom kimagyarázni milyen kis beszari voltam?

        A mostani és az akkori óvodai szerepléseket összehasonlitva, valahogy mégis más volt akkor. Vagy lehet csak én emlékszem rosszul, de nekem úgy rémlik, akkoriban a szülők még képesek voltak csendben végighallgatni a gyerekek szereplését, értékelve azt, hogy ezek a csöppségek szívvel-lélekkel tanulták a verset, éneket, hogy anyunak, apunak örömet szerezzenek. Persze, hogy nem egy Broadway színvonalú műsort adnak elő de hát itt soha nem is ezen volt a lényeg. A lényeg, hogy tisztelje meg az ember annyival a gyerekeket, mutasson példát nekik azzal, hogy kussol, amíg ők több-kevesebb bakival, vagy éppen kicsit pityergősen, szégyenlősen elszavalnak egy verset.

        Felháborító az a bunkóság, amikor egy szülő, miután az ő csemetéje már végzett, elkezd beszélgetni a mellette ülővel. Nem elég, hogy bosszankodik az ember, hogy egy előtte felugráló nagymamától szinte semmit nem lát, még hallani se hallhatja rendesen a műsort. Annyira méltatlannak érzem ezt az egészet. Az aki ennyi önkontrollra sem képes, minden bizonnyal a saját gyerekére is ennyire figyel oda otthon, és ami még rosszabb, a gyerek egy ilyen gyökér szülőtől mi mást tanulna, mint azt, hogy hogy legyen ő is gyökér.