Próbáljatok meg, kommunista versek címszó alatt keresgélni a google-ben, hátha neketek jobban sikerül, én legalább egy félórán keresztül írkáltam be az összes eszembe jutó címszót, semmit sem találtam a régi kedves pionírversekből, haza sólymai illetve pártunk meleg szeretete témájú gyöngyszemekből. Persze van egy sztorim ezzel is:)...

      Egy-négyben anyukám tanította az osztályunkat, mivel ő éppen a csatári iskolában volt tanítónő, így aztán sohasem lóghattam meg a házifeladat elkészítésétől, nem hazudhattam azt, hogy nem voltak otthon anyukámék, és nem tudtam tanulni, de még azt sem hallgathattam el, ha előző nap hazafelé összeverekedtünk a többiekkel. Ha az osztály valami rosszat csinált, akkor először én kaptam egy nagy pofont, utána felhozhattam az érveimet, és elmondhattam, hogy benne voltam-e vagy nem.

       Harmadikban anyum szülési szabira ment, ekkor született meg a tesóm, így aztán egy teljesen idegen új tancsit kaptunk, aki engem már startból utált, mert azt gondolta, én voltam biztos az anyuci kedvence, na, gondolta majd ő megtanítja ezt az elkényeztetett kis köcsögöt kesztyűbe dudálni. Vagyis, gyakorlatilag ugyanaz folytatódott, ami eddig is volt. ha elkéstem, akkor feleltem, ha a többiek rosszak voltak, én mint notórius bandavezér elsőként kaptam példás büntetést... Jó sokat romlott a médiám is.

       Ebben az időszakban ugye, lassan elvérzett a kommunizmus (vagy mi:), és a sok piros pártkönyv az iskola régi műhelyéből kialakitott ideiglenes raktárban állt nagy bálákban összekötve. Mi, akik gondtalan gyermekéletünket élve, összevissza rohangáltunk egész szünetben, a lányok haját húztuk, azok meg vonalzókat törtek el a hátunkon, vagy éppen a fejünkön, sokáig nem vettük ezt észre, és eltelt egy kis idő, mire valakinek szemet szúrt, hogy az egyik ablakkeretben nincs üveg, amin egy egyermeki kéz gond nélkül be tud nyúlni, belülről aztán már seperc alatt ki lehet nyitni a kis ablakot, amely ezálltal szabad bejárást nyújtott a raktárba (ahol egyébként csak szemetet tartottak, nameg sokezer kicsi piros pártkönyvet)...

       A balsors úgy hozta, hogy éppen én voltam az, akienk ez az egész először szemet szúrt, kinyitotta az ablakot és felszabadította az elnyomott, pártkönyvre áhítozó tömeget, mindenkit ellátva kicsi piros könyvecskével.... vagyis én voltam a díler...legalábbis a későbbi "vádirat" szerint:)). Igazából már nem emlékszem, hogy tényleg én voltam-e, de arra igen, hogy baromi nagy botrány lett a dologból, szülőfelhívatás meg ellenőrzőbe beirkálás, meg ilyenek...

         - Tanulság 1.: Ha a nép pártkönyvet akar, megszerzi magának.

         - Tanulság 2.: Ha a nép megszerezte a pártkönyvet, mindig lesz valaki aki elvigye a balhét, és a nép továbbra is boldogan élhet...

          - Tanulság 3.: Hősi halottnak lenni nem kifizetődő (na jó ezt egy kicsit túldramatizáltam:))