Erőszakos világban élünk... Ez egy egyszerű ténymegállapítás volt, nem kell rá bólogatni. Csak azért említettem meg, mert nekem is vannak ám verekedős emlékeim... Bezony...

            A legelső bunyóimat anyukámal vívtam, valamikor két-, vagy három évesen... Legalábbis ezekről vannak az első erőszakos emlékeim, pontosabban egy ominózus alkalomról, amikor is szegény nagyanyámat kaviccsal góráltam, ami azonnali vesszővel való megtorlást vont maga után, anyukám álltal.

             Ha nem tévedek, ezután legközelebb az óvodai boxmeccsek, illetve streetfighter viadalok következtek, ezeket a jól szervezett, óvodástáskával vívott harcokat javarészt hazafelé menet bonyolítottuk, mindig vigyázva, hogy megmaradjon a véletlenszerűség látszata. Ilyenkor legtöbbször az nyert, akinek a táskájában volt egy teásüveg is, ezzel a másikra mért ütések erejét megsokszorozta, így a vesztes bömbölve való hazaszaladását könnyebben elősegítve támadhatott az ellenségre.

           Az óvodai klánok érdekes módon, sosem korlátozódtak csoportokra (kis csoport, középsősök, nagy csoport, iskola előkészítő), inkább szimpátián alapultak. Emlékszem a legveszélyesebb harcos klán a Miki-klán volt, vagy az eredeti fordításban akár McKee-klánnak is mondhatnánk. A vezetője természetesen maga McKee volt, aki ugyan óvodába csak nagyon ritkán jött el, mégis, mivel közel lakott, gyakran terrorizálta a békésebb klánokat, akik a napi teendőktől kimerülten hazafelé vándoroltak a domboldalon. McKee egyszemélyes (majd később öccsével kétszemélyesre bővült) klánjával rajtaütött a békésen vándorló nomádokon, fosztogatott és megalázott... Leginkább csak a rombolás, illetve fájdalomokozás öröme vezérelte. Eleinte sokszor estem én is áldozatul ezeknek a renegátoknak, amikor az oviból hazafelé tartva már csak a déli szunyára és egy jó meleg kakaós kávéra vágytam... Mindig lesből támadtak, és ütöttek, ahol értek... tudja a fene, miért, de bennem mindig az önfenntartás győzött, haragot nem éreztem, így hát sietve távoztam, ha tehettem. Ha nem tehettem, akkor megvártam, míg tehetem... Addig jobb híján hangos csatakiáltásokat hallattam, amit esetleg néhányan sírásnak vélhettek...