Úgy adódott, hogy a kolléga, akivel közösen kellett volna vezessem akkoriban a műsort, épp szabin volt, így a már említett kigyúrt, mindenkit utáló kollégával, Viktorral váltottuk egymást reggelente a hét különböző napjain. Egy alkalommal szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy egész normális, sőt akár majdnem szimpatikusnak is mondható, és néhány perc beszélgetés után felvetődött, hogy mi lenne ha megpróbálnánk együtt műsort vezetni egy hétig, csak úgy a saját szakállunkra...

        Hamar kiderült, hogy sokkal jobban telik az idő ha ketten vagyunk, és jobban el lehet hülyülni azt a, ha jól emlékszem, három órát, amit reggelente a mikrofon előtt kellett töltsünk. A hallgatók visszajelzései is arra bátorítottak, hogy folytassuk, így az első nap után megegyeztünk, hogy azon a héten minden reggeli műsort közösen vezetünk majd. Mivel a főszerkesztő akkoriban éppen az említett, szabadságát töltő kolléga volt, így a döntésünket senki sem vétózta meg. Egyikünk sem számított arra, hogy éppen ezen a héten jön új főszerkesztő, aki majd végre felkavarja az állóvizet, és éppen mi leszünk azok, akikkel először találkozik....

         Már nem emlékszem pontosan, de csütörtök vagy péntek volt, azt hiszem, vagyis volt már a hátunk mögött kemény 3-4 közös műsor amikor az egyik reggelen, nem sokkal azután, hogy elkezdtük a műsort, bejött a stúdióba egy teljesen ismeretlen ember, leült kint az üvegfal mögött, elővett egy kis noteszt, és szó nélkül jegyzetelni kezdett. 

       Viktor a rá jellemző flegma kedvességgel megkérdezte kit keres, mire ő mondta hogy nem keres senkit csak jött főszerkeszteni. Ettől kicsit feszélyezve ugyan de folytattuk a műsort, ő pedig a következő reggelen is ugyanúgy ott ült és hallgatott minket, a műsor végén pedig megkérdezte ki találta ezt ki, hogy ketten vezetjük a műsort, mert a sztoribordon nyoma sincs ilyesminek. Mondtuk neki hogy a mi ötletünk volt, mire azt kérdezte akarjuk-e ezt hosszútávon is, mert szerinte életképes lenne, de nagyon sok munka van még vele. Így született meg az Előéter...