Ahogy már írtam, elsősorban zenész vagyok és minden csak ezután következik. Valamikor, nagyon az elején egy kicsi, hosszú nyakú üvegggel kezdtem, amely akkoriban, szájjal lefelé fordítva mikrofonként működött nálam (csak a formai hasonlóság miatt, hiszen két és fél éves voltam), és nem mondom hogy rövid út vezetett a szintik, harddisk rekorderek és 32bites effektek szintjéig....

     Első fellépéseim egy nagy kb 25 centi magas farönk-emelvényen zajlottak. Népes közönségem, amely dédnagymamámból és a szomszédnéniből állt, minden számot lelkesen megtapsolt, akár a "Vuk"-ot,  a "Sandokan"-t, vagy a "Sose fürge a kis Kata reggel"-t adtam elő (ennyiből állt ugyanis a repertoárom). Utána pedig legalább kétszer visszatapsoltak, minek következtében meghatódottan léptem vissza az egyszemélyes színpadra.

      Zenészcsaládban nőttem fel, szinte mindenki játszott valamilyen hangszeren, de ha nem akkor szépen énekelt, így aztán nem volt nagy csoda, hogy én is szerettem a zenét már egészen kicsi koromban is.

       Az ötödik szülinapomra kapott első hangszerem döntötte el, hogy soha el nem szakadó szálak fognak a zenéhez fűzni:)) szépen mondtam?:)) Amíg az óvodás társaim otthon játékautókat szedtek szét, vagy babáknak csavarták le a fejét, én harmonikajátékommal kápráztattam el az akkorra már igencsak megcsappant közönségemet (szegény dédimama meghalt, a szomszédnéni meg lebénult, így a Muki kutya volt az egyetlen hallgatóságom). Később családi összejövetelken is megvillantottam a tudásom, ami annyira felvillanyozta anyuékat, hogy később megleptek egy kis szintivel. 

     Következtetés: ha valaki nem szeretne zenészt nevelni a gyerekéből, Ne vegyen neki hangszert! Más okosság nem hutott eszembe így végszónak.